Ha több szeretetet szeretnél a kapcsolatodban, szeresd jobban magadat is!
Mi az az Önszeretet? Szerelmes vagyok saját magamba?
„Ha nem szereted magad, mindig valaki mást fogsz keresni, aki betölti a benned lévő űrt, de ezt soha senki nem fogja tudni megtenni.” – Lori Deschene
Ma egy történetet hoztam nektek, bízom benne hogy felismeritek a benne levő tanítást és segíteni fog benneteket az utatokon!
Két évvel ezelőtt az alagsoromban ültem könnycseppekkel az arcomon. Épp most találtam meg egy régi levelet, amelyet évekkel ezelőtt egy régi barátomnak írtam. Ebben gyakorlatilag a szerelméért könyörögtem, és panaszkodtam, sőt szégyelltem is, amiért nem szeret kellőképpen.
Olvasás közben három meglátás kerített hatalmába, amelyek mindegyike hatalmas érzelmeket váltott ki belőlem:
Az első az volt, hogy életem első felében annyira éheztem a szerelemre, annyira szükségem volt rá, hogy ebben és az azt követő kapcsolatokban, beleértve az első házasságomat is, sok fájdalmat és viszályt okoztam, a saját hiányosságaim végett.
Annyira kétségbeesetten szerettem volna, hogy végre szeressenek, hogy állandóan arra koncentráltam, hogy nem törődnek velem eléggé, hogy a jelenlegi szerelmes társam miért nem szeret nekem megfelelően.
Aztán panaszkodva, kritizálva, többórás beszélgetésekkel próbáltam rávenni, hogy jobb legyen, hogy elmagyarázzam, mit akarok, és sírtam neki (nem csak úgy sírtam, neki címezve zokogtam), hogy lássa, milyen nagy szükségem van a szeretetére, hogy végre megváltozzon és odaadja magát. Azt az imádatot, amire annyira vágytam és amitől sokkal szeretettebbnek érezhettem volna magamat. Mástól vártam a szeretet érzését, és borzasztó lelki gyötrődéssel járt, hogy nem úgy kapom és nem azt kapom, amire nekem pontosan szükségem volna ahhoz, hogy jól legyek.
A második felismerés az volt, hogy mindezt azért tettem, mert egyszerűen nem szerettem magam eléggé. Tehát csak kívülről tudtam érezni azt a szeretetet, amire szükségem van (mert mindannyiunknak szüksége van szerelemre), ami a partnerem feladatává vált, hogy betöltse a bennem lévő ürességet. (Azóta megtanultam, hogy ezt a munkát senki sem akarja túl sokáig csinálni, mert megterhelő, kimerítő és korlátozó lesz, és sokan nincsenek is rá felkészülve!)
Ezután még inkább záporozni kezdtek a könnyeim, mert szembesültem saját magammal. Mély együttérzést kezdtem érezni saját magam iránt – mert ebben a pillanatban kívülről is láttam magamat, hogy mit csinálok. A megbocsátás könnyei, a sok éven át tartó fájdalomra való visszaemlékezés könnyei, az öröm könnyei is, hogy már nem szenvedek úgy, ahogy a régi énem.
Mert olyan igaz szerelme van most ennek a nőnek, aki vagyok, minden emberi tökéletlenségemmel együtt.
A harmadik felismerés az volt, hogy most olyan boldog vagyok – évek óta a második házasságom óta –, nem azért, mert a férjem volt a legimádottabb férfi, hanem azért, mert annyira szerettem magam, hogy képes voltam felismerni és elfogadni a szeretetét az általa adott természetes módon. Azt ahogy ő engem szeretni tud, még akkor is, ha nem pontosan úgy, ahogy az nekem a tökéletes – mert tőle már nem azt várom el, hogy azért szeressem engem, mert én magamat nem tudom. Nem várom el tőle, hogy pontosan olyan módon szeressen ahogyan én magamat nem, mert ő saját magából tud adni, belőlem nem tud nekem is. Az már az én dolgom.
Vagyis át tudtam érezni, mélyen befogadni a szeretetét, mert tudtam magamról, hogy szerethető vagyok. Mert én is nagyon szeretem magam. Így többé nem taszítottam el a szerelmet. Egyszerűen mélyen élveztem! Nem voltak olyan elvárásaim, amik túltesznek egy párkapcsolaton, mert két ember helyett nem is szerethet engem a párom. Ő saját magából tud adni, egy emberből, aki ő.
Miután mindezt feldolgoztam, és a felismerés, a megbocsátás és a szeretet könnyei teljessé váltak, sikerélményben léptem ki abból a pincéből. Valóban diadalmenetben. Megalázó volt saját magammal szemben olvasni a soraimat, de megbocsájtottam magamnak! Nincsen semmi baj, ez egy út, egy folyamat, megértettem és tényleg nincsen semmi baj!
Mert úgy döntöttem, hogy elvégzem azt a munkát, amely ahhoz szükséges, hogy megtanuljam, hogyan kell igazán szeretni magam. És ez olyan gyönyörű módon kifizetődött.
A helyzet az, hogy mi, emberek, nem természetes módon szeretjük önmagunkat. Nem úgy jövünk erre a világra, hogy melegen és otthonosan érezzük magunkat, saját magunkkal. Ahhoz, hogy természetesen, nagyszerűen érezzük magunkat úgy és abban a formában, akik vagyunk, életünk első napjaiban szükség van a gondozóink (jó esetben szüleink) általi táplálásra – majd az önszeretet következetes modellezésére, ahogy növekedünk –, ami ritka ezen a világon. Ez is egy szülői minta. A mikrokörnyezetünk lenyomata, saját magunkon.
Ezt sokan nem értjük. És soha nem tanítanak meg minket szeretni és mélyen csodálni önmagunkat (nagyrészt azért, mert a szüleinket sem így alakították, terelték!).
Ez még nehezebb az olyan érzékeny embereknek, mint én.
Fiatal korunkban gyakran kapjuk a jelzést a körülöttünk lévő világtól, hogy kicsit furcsák vagyunk, egy kicsit abnormálisak vagyunk – hogy valami nincs rendben velünk –, és ez még nehezebbé teszi, hogy jól érezzük magunkat. Hogy végre csodálni tudjuk magunkat, hogy teljes vállszélességgel kiálljunk magunkért.
Felnőttként tehát meg kell tanulnunk mélyen szeretni azt az embert, akik vagyunk. Ilyen módon nem akarjuk majd, hogy bántsanak bennünket (szándékosan így fogalmaztam) és tudunk magunknak is adni, és magunkból is adni. Nem másra fogjuk áttestálni azt a feladatot, hogy saját magunk helyett is szeressenek bennünket.
Örömmel mondhatom, hogy az önmagam szeretete most természetes számomra.
Hogy világos legyen, ez nem azt jelenti, hogy döbbenten és rácsodálkozva bámulom magam a tükörben naphosszat, vagy azt, hogy jobbnak tartom magam, bárki másnál. De igazán élvezem azt, aki vagyok. Tudom, hogy bízhatok magamban, a biztonságérzetben, az önbizalmamban – Bízom magamban! És igazán szerethetőnek érzem magam, függetlenül attól, hogy szeret -e más vagy sem.
Ez sokkal könnyedebbé teszi a kapcsolatomat is – szeretni és szeretve érezni magam a házasságomban: elvégezni a munkát és vállalni a kockázatot, ami ahhoz szükséges, hogy az egyik legfolyamatosabb, legmélyebben szerető, legszórakoztatóbb, legörömtelibb és szenvedélyesebb házasságom legyen.
Sok időt töltök azzal, hogy egyszerűen élvezem azt a szeretetet, amit a férjemtől kapok, és azt a szeretetet, amelyet érzek iránta, mert annyira mélyen gyökerezik az önmagam iránti szerelem (is).
Neked is ezt szeretném javasolni a kapcsolataidban! Azért a többesszám, mert alapvetően mindig kapcsolatban van – saját magaddal. Ezután jöhet még egy párkapcsolat, egy baráti kapcsolat, egy munkakapcsolat… de mindig kapcsolatban vagy, akkor is, ha egyedül vagy – méghozzá saját magaddal.
Észrevettem, hogy sok nagyon érzékeny ember tudja, hogy jobban kellene szeretnie magát, de sokan azt mondják, hogy nem tudják, hogyan. Csak a hibákat látják saját magukban – legyen az egy káros szenvedély, egy kis úszógumi a hason, fakó hajszín, de tényleg bármi! Tökéletes ember nincsen, valami mindig lesz, amibe bele tudsz kötni.
Emlékszel még milyen szerelmesnek lenni? Amikor egyszerűen nem látod a másik hibáit és minden tetszik benne? Amikor még az is cuki amikor a másik botladozik, vagy falva eszik aztán csuklik? Próbáld meg szerelmesen nézni saját magadat is. Érezd a szerelmet, amit saját magad iránt érzel.
Ha hasonlóan érzel, mint én éreztem, hoztam neked néhány technikát, ami a segítségedre lehet. Íme öt technika a folyamatból, amellyel igazi szeretetet alakítottam ki magamban.
1. Értsd meg, honnan ered az önszeretet (vagy a nemszeretet).
Önmagad szeretni vagy nem szeretni a gondolataidban kezdődik, hogy ki vagy, mit hiszel a jóságodról és érdemességedről (vagy annak hiányáról), valamint arról, hogy mitől lesz egy ember szerethető vagy nem.
Természetesen a legtöbb nem szerető gondolat, amit jelenleg gondol magáról az ember, abból származik, amit a szülők, a tanárok, a barátok és az ismerősök – magazinok és filmek – is megtanítottak hinni magunkról!
Fiatal, befolyásolható lényekként öntudatlanul átvesszük mások rólunk alkotott elképzeléseit és a társadalmunktól kapott üzeneteket – amelyek közül sok egyszerűen félreértés–, és ezek az elképzelések megkeményednek, rögzülnek és befolyásolják azt, hogy kinek gondoljuk magunkat.
Például sok rendkívül érzékeny ember azt gondolja, hogy „ túl érzékeny ” vagy „túl érzelmes”. Ezt az üzenetet másoktól kaptuk! De ha ezt gondoljuk magunkról, nem fogjuk szeretni magunkat, csak ostorozni fogjuk a saját lelkünket, mert hát ki akar gyengének lenni? Gyengeség volna az érzékenység? Vagy valóban érzékenység ez egyáltalán? Gond lenne ezzel?
A csodálatos hír az, hogy gondolataid, elképzeléseid és hiedelmeid nem rögzültek véglegesen, és nem is tények. Annak ellenére, hogy mindannyiunkban megvan a természetes negativitás-elfogultság (ami azt jelenti, hogy agyunk könnyen hibát talál önmagunkban), nem kell elhinnünk, amit az agyunk mond nekünk. És most, hogy felnőttek vagyunk, nem kell továbbra is elfogadnunk mások kritikus, ítélkező – és őszintén szólva téves – elképzeléseit magunkról.
Eldöntheted, mit szeretnél hinni magadról – függetlenül attól, hogy mások mit sugalltak rólad, és nem számít, mit hittél magadról a mai napig. A választás valóban a tiéd.
2. Vigyázz a régi gondolkodásodra.
Kezd azzal, hogy vedd sorba az összes negatív dolgot amit forgatsz magadban: „Túl antiszociális, túl nyűgös stb. ”, vagy az alattomosabb, első személyű verziót, például: „ Nem vagyok elég okos. Túl érzékeny vagyok. Valami nem stimmel velem. Mindenki más olyan klassz és sikeres, én meg nem vagyok semmire sem hivatott..
Ahhoz, hogy elkezdj „elhinni” szép, pozitív dolgokat, szánj egy kis időt arra, hogy megkérdőjelezd azokat a negatív hiedelmeket, amelyeket magadról felvettél, és amelyek másoktól származnak, valamint azokat, amelyek az agyad hibakereső részéből származnak.
Például a szüleim azt mondták nekem, hogy én vagyok a „művész”, míg a bátyám az „intellektuális”. Bár nem szándékoztak rosszat, én ezt úgy értelmeztem, hogy nem vagyok okos. Ezt mondtam magamnak még harmincöt éven át, amíg nem szántam rá időt, hogy megvizsgáljam, mennyire téves. Kiderült, hogy egyszerre vagyok művészi és intellektuálisan okos is. Ugye, milyen klassz?
Rajtad a sor: Tedd fel magadnak a kérdést: „Kinek a negatív gondolatai, hiedelmei azok amik engem meghatároznak?” És „Miben tévedtek velem kapcsolatban?” (Ígérem, tévedtek! Ne feledd, nekik is volt hibakereső funkció az agyukban, ami annyira figyelmen kívül hagyta a csodálatosságodat és egyediségedet, hogy csak a negatívumokat táplálták beléd, még akkor is, ha nem szándékosan.)
Amikor ezek a negatív gondolatok újra előjönnek önmagaddal kapcsolatban (és biztos hogy fognak, mert be vannak programozva), óvatosan deprogramozd/átprogramozod őket úgy, hogy elmondod magadnak ennek egy változatát: „ Újra megy a hibakereső agyam az ítélkezésben… mód.” Vagy „Ez egy régi, elavult, fájdalmas gondolat. De ez csak egy gondolat, nem pedig az igazság.”
3. Teremts „puha landolást” magadban azokra a pillanatokra, amikor a kemény érzések fellángolnak.
Tekintsd ezt úgy, mint egy baráti zónát a saját fejedben és szívedben, ahol találkozhatsz azzal a melegséggel, amelyet egy kedves barátodnak adnál, ha ideges vagy fáj neki valami. Metaforikus hely, ahol visszavonulhatsz, hogy megvigasztald magad. Mintha a szívedben lenne a legkényelmesebb takaró, amibe szükség esetén beburkolhatod magad.
Tehát akkor is, ha hibáztál, mint az emberek mindannyian, vagy mondtál valamit, amit megbántál, nem sikerült elérned egy a célt, valaki elítélt téged – vagy akár önmagadat bántottad – találkozz magadban, saját magaddal, és tedd rendbe a dolgokat. Beszéld meg magaddal a történteket, az érzéseket, tedd tisztába, bocsáss meg saját magadnak, vond le a következtetéseket és hagyd abba a magaddal való vitázást és mosolyszünetet.
Ahhoz, hogy ezt a jó kapcsolatot kialakíthasd magaddal, válaszolj az alábbi kérdésekre (amiket magadnak teszel fel):
Hogyan lennék ott a legjobb barátom vagy gyermekem mellett, ha amikor bántják?
Milyen lenne a hozzáállásom hozzájuk? Mit mondanék? Hogyan vigasztalnám őket? Mivel vidítanám fel őket?
Aztán mondd ki magadnak pontosan ezeket a dolgokat, amikor valami „rossz” történik. Ez segít abban, hogy szeretetteljes kapcsolatot építs ki önmagaddal, még akkor is, ha nem felelsz meg semmilyen magasabb normádnak. Ez a feltétel nélküli önszeretet kezdete.
4. Döntsd el, hogy arra koncentrálsz, amit értékelsz és amit magadban élvezel.
Ez olyan egyszerű lehet, mint feltenni magadnak a kérdést: „Milyen szempontból vagyok szimpatikus (vagy szerethető) saját magam számára?”
Hagyd, hogy az agyad keressen sok apró választ. Semmi sem túl picike. Ha azzal kezded, hogy kiválóan tudod panírozni a húst vasárnaponként, hát legyen, ez is egy nagyon klassz dolog!
Ahogy csodálnivalót találsz magadban, több jó érzést fogsz érezni magad iránt, mivel érzelmek követik a gondolatokat.
Szándékosnak kell lenned mindezzel több hétig vagy akár hónapig. Idővel átprogramoz, más hozzáállásod lesz saját magadhoz, így természetesen és erőfeszítés nélkül láthatod saját magad szépségét.
5. Tűzz ki magad elé kicsi, elérhető célokat, amelyek bebizonyítják, hogy lehetséges valakivé válni, akit szeretsz és egyre jobban csodálsz.
Ne feledd, nem kell a legnagyobb lépésekkel kezdeni, hogy jobban szeresd magadat. Tegyél meg a magad békéjéért és egészségéért a lehető legtöbbet. Ha megteszed azt, ami tőled telik, az lesz az elegendő! Szeretsz futni? Nem kell a maratonnal kezdeni. Az utca egyik végéből a másikba is, nulla futás után hidd el, hogy büszke leszel magadra! 😊
De nem csak az önszeretet gesztusa, ha követed a saját céljaidat, ha egyre inkább azzá válsz, aki lenni szeretnél, ugrásszerűen növekszik az önbizalmad és önmagad iránti büszkeséged, és természetesen több önszeretetet is inspirálsz ezáltal.
Például, ha remekül éreznéd magad, ha türelmesebb ember lennél a szeretteiddel, céltudatosan növeld a türelmedet, esetleg úgy, hogy olyan helyzetekbe helyezed magad, amelyek finoman próbára teszik és erősítik a türelmi „izmaidat”. Itt sem kell hatalmas dolgokra gondolni – például társasjátékozás egy négyévessel, vagy a boltban állj be szándékosan a hosszabb sorba… Nekem például sok türelem-erősítő-gyakorlatra volt szükségem, de tudatosan kerestem a helyzeteket és átléptem a saját korlátaimon.
„A hit, akárcsak a félelem vagy a szeretet, ugyanúgy megértendő erők, mint ahogy értjük a relativitáselméletet vagy a valószínűségszámítást. Ezek is olyan jelenségek, amelyek meghatározzák életünk alakulását. Tegnap az életem még egy adott irányba tartott, de ma már egy másik irányba halad. Tegnap még úgy gondoltam, hogy sosem tennék meg olyat, amit ma megtettem. Ezek az erők, amelyek gyakran újrateremtik az időt és a teret, és alakítani és módosítani tudják azt, akinek képzeljük magunkat, már jóval a születésünk előtt hatni kezdenek, majd az elmúlásunk után sem szűnnek meg. Az életeinket és a választásainkat, ugyanúgy, ahogy a kvantummechanika jelenségeit is, pillanatonként értjük meg, minden egyes kereszteződés, minden egyes találkozás egy új, potenciális irányt kínál.”
Az, hogy megtanultam szeretni önmagam, segített abban, hogy soha ne aggódjak és ne érezzem magam kínosan? Vagy azt, hogy a férjemmel soha ne legyen konfliktusunk? Vagy hogy állandóan tökéletes szeretet uralkodik bennünk?
Természetesen nem.
De mindvégig szeretem magam. Tudom, hogy mindig megvan a saját biztonságos, gyengéd kis vackom saját magamban, amihez vissza kell fordulnom, hogy teljes támogatást és szeretetet kérjek a jó és rossz időkben.
A férjemnek pedig szabadabban adhatom a szeretetet, mert bennem is van elég, és nem kell állandóan tőle kapnom (mint ahogy eddig mindig.) Ezáltal sokkal egészségesebb és természetesen a férjemmel való kapcsolatom is, levettem róla azt a cipelni valót, ami nem is az övé. Ő is tud ő lenni és én is tudok én lenni.
Arra tudok koncentrálni, aki lenni szeretnék, és arra, hogy olyannak szeressem magam és őt is, amilyenek vagyunk. Tehát a férjem már szabadnak, biztonságban és boldognak érzi magát mellettem (nem éri őt megszégyenítő kritika vagy irreális elvárás), így ironikus módon egyre nyilvánvalóbban szeret engem mindegy egyes nappal, amit már ki is mutat! Milyen érdekes, ahogy már nem hisztizek érte, megadja nekem azt, amit szeretnék. 😊 Ilyen egy egészséges kapcsolat? Nem tudom, de imádom! Biztos, hogy ideális!
Az, hogy megtanultam szeretni önmagamat, nagy hatással volt más területekre is, amelyek nagyon fontosak az életemben. Bátor dolgokat tehetek abban a világban, amitől korábban meghátráltam – nem csak magamnak segítek így, hanem másoknak is, mert nyitottabb vagyok a többi emberre.
Őszintén meggyógyítottam a kapcsolatokat életem néhány nagyobb kihívást jelentő emberével is, mint például az apámmal, és régi szeretőkkel, akikről oly sokáig azt hittem, hogy rosszat tettek velem. Abbahagytam a hibáztatásokat. És ahelyett, hogy szomorúságot, fájdalmat vagy vágyakozást éreznék, amikor ezekre az emberekre gondolok, szeretetet érzek. Ami annyira kielégítő és jó érzés.
Mindez azért, mert úgy döntöttem, hogy megtanulom az önszeretetet, és ezt választom minden nap.
Ez mind lehetséges számodra is, ha szándékos erőfeszítést teszel, hogy megtanuld szeretni önmagad. Mert egy csoda vagy, egyedi vagy és nagyon értékes!
Szeretettel: Kirilla
